(Budapest, 1906. március 16. - Budapest, 1992. november 3.)
éremművész, szobrász

1923-1927 között az Iparművészeti Iskolán, 1927-1930 és 1933-1935 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei: Mátrai Lajos, Simai Imre, Szentgyörgyi István.
1931-1933 között római ösztöndíjas.
1933-1935 között tanársegéd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán.
Számos díjat nyert pályafutása során:
1928: Szinyei Társaság díja;
1934: Szinyei Társaság kitüntető elismerése;
1936: Svéd Éremművész és Numizmatikai Szövetség kitüntetése;
1937: Párizsi Világkiállítás: arany-ezüst érem (Diplôme d'honneur);
1939: Ferenc József szobrászati díj;
1981: fődíj, III. Országos Éremművészeti Biennálé, Sopron;
1987: érdemes művész.
1930 óta kiállító művész, rendszeresen részt vett az országos tárlatokon. Művészi stílusának kialakulásában döntő szerepet játszottak a római ösztöndíjas évek, a klasszikus művészet tanulmányozása.
Stílusát tömbszerűség, a tiszta kontúrok hangsúlyozása, görögös, ideálisan szép alakjait plasztikusság jellemzi. Visszatérő szobrászi problémaként megfogalmazott lovas kompozícióiban különösen jól érvényesül nemes archaizmusa. Egész szobrászi működését ez a stílusfelfogás határozza meg, imponálóan egységes ouvre-t teremtve, melynek két hangsúlyos vonulata az éremművészet és a monumentális szobrászat.
Éremművészetének kiemelkedő korszakai az 1935-1940 közötti és a 80-as évek. Éremstílusára a műfaj hagyománytisztelete jellemző, de ezt egyéni felfogásán belül, erőteljes plasztikai nyelven, közérthető szimbolikával érvényesíti. Portréiban az ábrázolt személy karakterét tükrözi. A 8 festő 8 szobrász kiállító csoport tagjaként nemzeti hangvételű, de a klasszikus hagyományokat őrző új monumentális szobrászat megteremtésén munkálkodott. Sikeres pályakezdését a háború után nem követte hasonló folytatás, feladatait főként a kétezrelékes megbízatásokból nyerte.